Ma 20 éve, 1999. április 11-én gyilkolták meg Slavko Ćuruvija újságírót és lapkiadót Belgrádban. A vádlottakat első fokon április 5-én ítélte összesen 100 év letöltendő börtönbüntetésre a belgrádi különleges bíróság. Elsőre ez jól hangzik, a Reporters Sans Frontiers is megírta, hogy ez az első eset Szerbiában, hogy egy újságíró gyilkosait elítélik. Az RSF szerint ez az ítélet, “... arról tanúskodik, hogy a szerb kormány elkötelezett híve a jogállamnak...ám az igazszágszolgáltatásnak további erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy mindenkit elítéljenek, akinek köze van Slavko Ćuruvija halálához, beleértve azt a személyt, aki utasítást adott a gyilkosságra”. Az ítéletből tehát épp csak az nem derül ki, hogy kinek az utasítására lőtték hátba saját kapualjában Ćuruviját, és az sem, hogy ki húzta meg a ravaszt tizennégyszer.
A perben társtettesként elítéltek mind állambiztonságiak. Köztük van a DB (Državne Bezbednosti) volt igazgatója, egyik belgrádi vezetője és két exkém. Ügyvédjük fellebbezést ígért, és azt nyilatkozta, ügyfeleit nem bizonyítékok, hanem egy media spin alapján ítélték el. „Egy korszakot ítélt el a bíróság, az állambiztonsági minisztériumot ítélték el, erre senki nem lehet büszke”.
Annak csak örülni lehetne, ha az ügyvédnek legalább félig igaza lenne, és valóban azt jelezné ez az ítélet, hogy Szerbia leszámol annak a rendszernek az örökségével, amely a gyilkos nacionalizmus, a háborús uszítás politikája ellen szavukat felelmelő újságírókat gyilkoltat meg állambiztonságiakkal. Erről viszont, sajnos szó sincs. Ezért külön érdekes, hogy az ügyvéd media spin-t emleget, mintha csak jogállami követelésektől lenne hangos a szerb média, nem pedig az állami propagandától Az viszont tény, hogy Vučićnak fontos, hogy lobogtathassa ezt az ítéletet, mint, annak az ő jogállami elkötelezettségének ékes jelét.
Az tagadhatatlan, hogy az állambiztonság, tehát az állam közvetlenül érintve van. Mielőtt megölette volna, a Milošević-rendszer megpróbálta elhallgattatni Ćuruviját.
Hetilapját brutálisan megbírságolták és bezáratták, miután abban Ćuruvija Miloševićet a jogállami normák betartására vagy lemondásra szólította fel. A lapot az ún. „Közszolgálati információs törvény” nevében záratta be az államhatalom. A kifejezetten az ellenzéki sajtó elhallgattatását szolgáló törvényt a „nemzeti egység kormányá”-nak információs minisztere írta alá, ugyanő vádolta Ćuruvija napilapját, a Dnevni Telegraf-ot rémhírkeltéssel és defetizmussal, mikor az arról számolt be, hogy a NATO Szerbia bombázására készül. A minisztert Aleksandar Vučićnak hívták.
Szerbia elnökeként Vučić a jogállamiság létrehozása fontos láncszemének nevezte az ítéletet, továbbá azt is mondta, hogy senkit sem szabad megölni, még akkor sem, ha úgy gondoljuk, ez a haza érdeke.
Az nem derült ki Vučić szavaiból, hogy tehát ő anno úgy gondolta-e: a haza érdeke, hogy az ellenzéki sajtó szószólóját elhallgattassák. Az nem meglepő, hogy saját szerepét ebben a réges-régi történetben az elnök úr nem tartotta említésre méltónak, végül is csak az információs miniszter volt ő, akinek a minisztériuma bezáratta a lapot, ami a jogállam helyreállítását (többek között) abban látta volna, ha Milošević beszünteti az együttműködést Vučić akkori pártjával, a Szerb Radikális Párttal (SRS). Ma már más szelek fújnak, nem mustrálgatja ő már Šešelj vajdával a Szarajevót lövő csapatokat a hegyről. Nem parafrazálja már a Szerbiát megszálló nácikat száz muzulmán halálát ígérve minden megölt szerbért. Ki emlékszik arra már? Milyen kár, hogy tele van a YouTube olyan videókkal, melyeken még nem látszik, milyen mélyen meg fogja bánni mindezt az akkor még ifjonc és bohó Vučić. Nem ez a meglepő, hanem hogy ma már egy újságíró sincs, aki számon kérné tőle, hogy milyen szerepet játszott ő a szabad sajtó elhallgattatásában a „nemzeti egység kormányának” minisztereként. Egy olyan kormány tagjaként, amely egy 12 ellenzéki párt által bojkottált választás után került hatalomra, és a lehető legtöbbet tette azért, hogy Szerbia páriaállamként ácsorogjon az EU kapujában 20 évvel azután, hogy a NATO bombázió cáfoltak rá a rémhírkeltéssel vádaskodó miniszterre.
Az pedig végképp érthetetlen, hogy miért szalonképes Vučić a Nyugat számára. A szerep amelyben tetszeleg, a stabilitást garantáló, megbízható partneré, akivel lehet és kell is tárgyalni – ugyanaz, mint amelyben Milošević tetszelgett még Daytonban, sőt utána is, egészen ’99-ig, mikor Slobo és Nyugat szakítottak és a NATO hónapokig bombázta Szerbiát, melynek vezetői nem voltak hajlandóak felhagyni az etnikai tisztogatással Koszovóban.
Nehéz megmondani, hogy a bombák vetettek-e véget Milošević uralmának, vagy a Nyugatról több millió márkával támogatott ellenzéki mozgalom, az Otpor. Nem lehet továbbá figyelmen kívül hagyni azt a tényezőt sem, hogy 1999-ben Szerbia katasztrofális morális és gazdasági állapotban volt. Az biztos, hogy mindhárom tényező komoly szerepet játszott abban, hogy 2000 októberében a hónapok óta tartó tüntetések elérjék egyik fontos céljukat, és megbuktassák Slobodan Miloševićet.
A 2000-es eseményeket általában forradalomnak szokás nevezni, sőt előfordul, hogy a sajtó az RTS (Szerb Rádió és Televízió) épületébe hajtó munkagépre utalva ”buldózerforradalom”-nak nevezi a szerb rendszerváltást. Nem lehet valódi forradalomról beszélni egy olyan országban, melynek jelenlegi elnöke azt a minisztériumot vezette, mely a háborús bűnös rendszer propagandaszócsöveként nemcsak buldózer-, hanem ’99-ben bombatalálatot is kapó tévét irányította. Rendszerváltásról még csak-csak, hiszen megváltozott az ország neve és államformája – viszont a lényeg nem változott. Lényegében véve ugyanazok az emberek irányítják a szerb politikát, mint akik az etno-nacionalista háború idején irányították.
Vučić Milošević alatt miniszter volt, az őt jelölő SRS akkori és jelenlegi elnöke, a Hágában háborús bűnökért elítélt Vojislav Šešelj ma is Vučić szövetségese. Az SNS – Szerb Haladó Párt – koalíciós partnere az SPS, a Szerb Szocialista Párt, Milošević pártja. A SPS gyakorlatilag minden kormányban benne voltak 2000 óta (Koštunica kisebbségi kormányát kívülről támogatták, ezzel az időszakkal együtt összesen négy évet voltak ellenzékben).
Miloševićnek 2006-ban, a hágai börtönben ítéletre várva bekövetkezett halála óta az SPS elnöke Ivica Dačić, aki volt már miniszterelnök is, jelenleg pedig a Brnabić-kormány külügyminisztere. Hivatalosan ő tehát a felelős azért a külpolitikáért, amely Szerbia nemzetközi mozgásterét a putyini Oroszország és a Belgrádtól Koszovó függetlenségének elismerését követelő Nyugat közötti limbóra korlátozza. Azt véletlenül se gondolja senki, hogy Dačić határozná meg a követendő külpolitikát, de felelősség terheli érte. Csakúgy, mint a kormányfőt, Ana Brnabićot, akiről hatáskör és felelősség tekintetében ugyanezt lehet elmondani.
A szerb ellenzéki közvélekedés szerint egy ember szava számít a szerb politikában – Vučićé. Papíron csak fél-prezidenciális rendszer a szerb, de az igazság az, hogy elég sok minden csak papíron létezik ebben az országban. A magyar olvasóknak (amennyiben nem gondolják, hogy Soros György migránsok milliárdjaival akarja elárasztani Magyarországot és annak sok szép stadionját) ismerős lehet mindez. Az orbáni Magyarország és a vučići Szerbia között a lényeges különbség az, hogy Orbán liberálisból lett szélsőjobboldali, Vučić meg fordítva. Orbán az EU-ból kifelé igyekszik (ha nem adnak több pénzt) Vučić meg befelé, de csak akkor ha (több pénzt adnak, és) nem kell elismernie Koszovót, mert azt még a masszív állami propagandagépezet sem tudná lenyomni a szerb közvélemény torkán.
Ami a szerb közvéleményt illeti, további hasonlóságot mutat a magyarral abban a tekintetben, hogy éles vonal húzódik azok között, akik szerint minden „Gyorsabb, Erősebb, Jobb / Jobban teljesít“ és épülnek-szépülnek a felhőkarcolók/stadionok; meg azok között, akik szerint az országban jogállami intézmények csak dísznek vannak, és valójában tekintélyelvű, önkényuralmi rendszert épített ki a kormányzó politikai elit.
Akik Szerbiában ehhez az utóbbi csoporthoz tartoznak, tavaly december óta heti rendszerességgel tüntetnek Szerbia-szerte. Belgrádban gyakran tízezrek vonulnak az utcán #1az5millióból feliratú transzparensek mögött. A szlogen arra utal, hogy Vučić az első nagyobb tüntetés után azt mondta, ötmillióan is lehetnek az utcán, akkor sem érdekli, mit követelnek – tessék választásokat nyerni.
A tüntetések folytatódnak – Belgrádot ellepték az #1az5millióból ellátott, illetve Elkezdődött, Megbukott stb. feliratú matricák. Vučić már több ízben felajánlotta, hogy tartsanak előrehozott választásokat, de ezt az ellenzék mereven elutasítja, illetve ahhoz köti, hogy akkor a választások előtt és persze azok után is hat hónapig legyen szabad a sajtó Szerbiában.
Címlapok a tavalyi választások előtti napon.
Amennyiben ez naivitásnak tűnik, nem véletlen. Az ellenzék többszörösen is csapdában van. A #tüntetők menetét vezető kisteherautó platójáról bömböl a yugo-rock sípokat, dobokat és a mint egy-két évtizede. „Ez a ’90-es évek zaja, nem mondhatnám, hogy reménnyel tölt el”,indokolja egy ellenzéki filmes a tüntetésekkel kapcsolatos ellenérzései. Itt is régóta azt a lemezt hallgatják a kormányellenes szavazók, hogy az összefogás majd jól leváltja Vučićot, sőt Szövetség Szerbiáért néven tavaly létre is jött az ellenzéki platform. A lemez ugyanott akad el, mint a magyar ellenzéké. Ahol el kellene hangoznia legalább annak a néhány hihető ígéretnek, hogy mihez kezdenének ezek az összeegyeztethetetlen programú pártok a hatalom leváltásán túl. A hasonlóság csak azért nem teljes, mert Magyarországon a Jobbik a jobbszél felől középre igyekszik, míg Boško Obradović pártja a Dveri (Ajtók – lényegében a náci szárnnyal való szakítás előtti és utáni Jobbik átlaga) ennek semmi szükségét nem látja. Egy kicsit finomítottak talán a hangvételen, bár a kormánysajtó rendületlenül fasisztázza őket. Nincs nehéz dolguk, Obradović 2017-ben Szerbia egyik égető problémájaként a homoszexuálisok pozitív diszkriminációját jelölte meg. Tette mindezt egy olyan országban, ahol a nyíltan leszbikus minszterelnök és élettársa gyermeket várnak, miközben a homoszexuális párok számára törvény tiltja az örökbefogadást. Azt viszont Obradović nagyon is jól látja, hogy hiába csak 5-10% között mérik a pártját, egy egy jól irányzott koszovózással mindig tud adni egy-egy sakkot a partiban látszólag sokkal jobb pozícióban lévő Vučićnak. Sőt nemcsak neki, hanem a Dveri ideiglenes szövetségeseinek is.
Az ellenzéki szövetség másik meghatározó pártja a Demokrata párt (DS). A koszovózás az ő szájukból túl hiteltelenül hangzik, nem is nagyon ízlik nekik, viszont azt ők is érzik, hogy ezzel lehet most köpködni Vučićot. Ők is azt hiszik, hogy ebben a játszmában lehetséges anélkül is használni a kizárólag a koszovózásból értő széljobbos huligánokat, hogy annak utána olyasféle következményei lennének, mint a megyilkolt DS-es miniszterelnök, Zoran Đinđić esetében. A DS ma elnöke Dragan Đilas, Belgrád volt főpolgármestere, akinek általános elutasítottsága talán csak utódjáéhoz, Siniša Maliéhoz mérhető.
A DS-t lényegesen többen gyűlölik, mint ahányan támogatják (l. DK, Gyurcsány) de megkerülhetetlen szereplői az éppen emiatt (is) impotens ellenzéknek. Mert mikor szabad választásokon lehetne leváltani a SNS-t, akkor a kormánnyal végtelenül elégedetlen ellenzékiek ahányan vannak, annyifelé szavaznak. Ennek oka egyrészt Vučić sikeres divide et impera politikájában, másrészt a többszörösen leszerepelt ellenzéki szereplők elutasítottságában, illetve a mindkettőt szétkürtölő és felerősítő kormánypárti lakájmédia propagandájában keresendő.
Szombaton is volt tüntetés, becslésem szerint 40-50 ezer ember vonult keresztül a városon, hogy a Szkupstinával szemben, a belgrádi városháza előtt építsen szimbolikus barikádot a Belgrádot ellepő kaotikus építkezéskeről elemelt műanyag kordonokból, így karikírozva az építkezési lázat, mely mindig elkapja a defenzívában lévő kormányokat mifelénk.
Hé Diktátor... a barmoknak lehetsz Pinokkió, de nekem csak Pinochet vagy – üvölt a kamionról a Dža ili Bu egyik újabb száma, de beszédeket egy ideje nem mond a platóról senki. Nehéz ennek a tömegnek mit mondani ugyanis – tizenévesektől a nyugdíjasokig, belvárosi értelmiségiektől a telepi kopaszokig – az utcákat hónapok óta, hétről hétre birtokbavevő tüntetőket nem az érdekli, hogy mi a baj a rezsimmel, tudják azt ők jól. Az a nagy kérdés, hogy ez az ellenzék, hogyan válthatja valóra a kormányváltást akarók elvárásait. Sokan arra is emlékezhetnek, hogy mit rontottak el 2000-ben, viszont én fiatalokkal riportoztam.
Egyrészt, mert a szombati tüntetés a diákok napjára esett, így ők a #5miliona-csoporttól függetlenül is szerveztek felvonulást. Másrészt, mert az idősebbek narratíváit már ezerszer hallottam. A Tito, Milošević, Đinđić is jobb volt ennél történetek nem túl előremutatóak. Az viszont kifejezetten bíztató volt, az egyébként letargikus ellenzéki hozzáálláshoz képest, amit Aleksandar (19) és Vid (18) válaszoltak a kérdésemre. A kormány ellen vagyunk az utcán, de nem azért, hogy utánuk ez az ellenzék ugyanebben a rendszerben folytathassa. Ebből a hatalmi attitűdből egyszer és mindenkorra elég volt.
Jövő szombatra minden eddiginél nagyobb tüntetést ígért az ellenzék, a vidéki tüntetőket is Belgrádba várják. Ötmillióan biztos nem lesznek, de ha százezres nagyságrendű tömegek nem hajlandóak hazamenni, amíg senki nem kínál megoldást a problémájukra akkor forró tavaszra lehet számítani.
Idézet Ćuruvija Mi jön most Milosevic? leveléből, melyért bezárták a lapját.
Az ország és a társadalom vagyonát egy száz családból álló kiválasztott kör kezére játszotta, akik élvezik az ön támogatását és védelmét; annak az országnak a funkcionáriusait, melynek ön a vezetője feudalista tékozlás, újgazdag gőg jellemzi az általános szegénységgel és nyomorral szemben; a nagyvállalatok, melyeket az ön hívei irányítanak megfojtják a szabad piacot, mert a szabad piac nem tűri a koordinációt, állami bizottságok rendeleteit, a monopóliumot, a kvázi-bankokat, kvázi-minisztériumokat, hamis hiteleket...
