Protest pro quo

Szombaton négy európai város utcáin tüntettek többezres tömegek. Belgrád, Budapest, Katowice, Párizs tüntetéseinek (látszólag) nincs egymáshoz közvetlen köze, mégis ugyanaz a hibája mindegyiknek. A rendszertől követelnek. A jogtipróktól kevesebb jogtiprást követelni, a fasisztától kevesebb fasizmust , a klímaváltozás  fő felelőseitől klímaváltozást visszafogó intézkedéseket, a neoliberálistól kevesebb neoliberalizmust követelni fölösleges. Amíg erre szorítkoznak, a tüntetéseknek csak annyi lesz a hatásuk, hogy a résztvevők egy pillanatra jobban érzik magukat a hamis illúzióktól, vagy egy égő autó lángjaitól fűtve.

Én a belgrádi tüntetést követtem közelről, arról és annak hátteréről fogok részletesen írni. A maradék három tüntetésre majd a cikk végén visszatérek röviden.

Belgrádban szombat este a hatalom erőszakos politikája ellen vonult az utcára az ellenzék. Szándékosan nem kormányt írok – szerbül a vlada kormányt, a vlast hatalmat jelent. Aleksandar Vučić mindkettőt megtestesíti ma Szerbiában, noha nem tagja a kormánynak. Tavaly, frissen megválasztott miniszterelnökként, ahelyet hogy kormányt alakított volna, elindult az elnökválasztáson és fölényesen megnyerte azt – hála az ellenzék végletes megosztottságának (hogy az inkompetenciájukat és a viharos média-ellenszelet ne is említsük). Elnökké választását napokig tartó tömegtüntetések követték. Több tízezres tömegek vonultak utcára, de mivel a posteriori tették mindezt, a tüntetéseknek semmiféle következményük nem volt, hiszen nem is lehetett. Akkor, amikor Vučić megválasztott, de nem kormányzó miniszterelnökként elindult az elnökválasztáson, talán több értelme lett volna tüntetni. Hiszen Vučić lépése, ha alkotmányellenes (talán) nem is, de biztosan illegitim volt, különös tekintettel arra, hogy miután elnök lett, Vučić a miniszterelnöki székbe olyan embert ültetett, akinek a választási kampány idején a nevét sem hallotta senki. Erről írtam akkor egy publicisztikát, most több szót nem vesztegetnék a témára, noha minden idők egyik legzseniálisabb bábkormány-alakításáról van szó.

Szombat, december 9. Sokat mond, hogy tüntetés pártsemlegesnek lett meghirdetve – de az összes mainstream ellenzéki pártfigura részt vett rajta – ahogy az is, hogy a szervezők szerint több, mint 10 000-en voltak, a rendőrség szerint viszont csak 1000 és 1200 között volt a tüntetők száma. Mivel a saját szememmel láttam, ahogy a tömeg hosszú perceken át vonul a Politika szerkesztősége előtt a Trg Republike irányába, bizton állíthatom, hogy a szervezők sokkal közelebb állnak az igazsághoz, mint a belügyminisztérium. Kár, hogy ez irreleváns: az hogy a két oldal becslése között tízszeres szorzó a különbség beszédes tény ugyan, de teljesen lényegtelen ahhoz képest, amit Aleksandar Vučić elnök a tüntetést követően nyilatkozott a szerb médiában: “...ötmillióan is összegyűlhettek, csak akkor számít ha megynyeritek a választásokat. Addig nem teljesítek egyetlen követelést sem, nem engedek semmilyen nyomásnak, én ebben különbözöm a többiektől...“

Nem célja ennek az írásnak, hogy önmagában elemezze ezt az egyébként igen sommás kijelentést. Ahány tüntetés, annyi ügy, megannyi mottó – de a lényeg évek óta ugyanaz le Vučić-tyal. Követelni most csak azt követelték tőle, ne érje fizikai erőszak az ellenzék embereit, de ő nem enged a nyomásnak. Tetszettek volna választást nyerni. A választások szabadságáról tanulmányt lehetne írni, de ehelyett most csak egy képet osztanék meg mintegy illusztrációként a témához. Az alábbi fotón a legolvasottabb szerb közéleti (és/illetve bulvár) napilapok borítói láthatóak egy nappal a legutóbbi szerbiai parlamenti választások előtt.  

Vajon ki nyert?

A fenti képen látható egyetlen napilap, amelyik nem teljes címlapos „Gyorsabban, erősebben, jobban – Aleksandar Vučić” reklámmal hangolt az idén áprilisi választásokra, a szombati tüntetéssel kapcsolatban azt emelte ki, hogy híres színészek, illetve a Partizan Beograd kosárlabdacsapatának edzője nyitja majd meg a tüntetést – a világért sem politikusok! Adott tehát egy – névleg – parlamentáris demokrácia, ahol egyetlen párt sem tud tömegeket mozgósítani(kivéve persze a kormánypártot), illetve adott egy elégedetlen tömeg, amely alig várja, hogy mozgósítsák. Csak az nem mindegy, hogy ki.

A pártsemleges tüntetés jelszava: Stop krvavim košuljama (szabad fordításban: „Elég a véres ingekből”). A nevet a Savez za Srbiju (Szövetség Szerbiáért) nevű ellenzéki ernyőszervezet alapító tagjait ért fizikai erőszak ihlette. Borko Stefanovićot, a Szerb Baloldal nevű párt elnökét és két társát Kruševacban bántalmazták maszkos elkövetők a Szövetség Szerbiáért egy rendezényén.

Sokat elárul a szerb politikai helyzetről, hogy ez az ellenzéki szervezet nem párt, de alapítói és tagjai között számtalan pártpolitikus található. Például а DS-es Dragan Đilas, Belgrád volt polgármestere, akinek általános elutasítottsága talán csak utódjáéhoz Siniša Maliéhoz mérhető Azóta Malit is leváltották, persze nem a választók, hanem a pártja. A polgármesteri  választásokat a Belgrade Waterfront botrány ellenére is a kormánypárti jelölt nyerte, az ellenzék összefogást hirdető része a megosztó, bukott, népszerűtlen Đilast erőltette, az összefogásból nem kérők pedig lehúztak 170 000 szavazatot a vécén, mert jelöltjeik nem érték el az 5 százalékot (ebben a halmazban rengeteg kis párt van a liberálisoktól a radikálisokon át a royalistákig, hogy a kamupártokról már ne is beszéljünk).  A „sárgákat” (žuti) – azaz a Demokrata Pártot (a DS színeiben lett miniszterelnök a 2003-ban meggyilkolt Zoran Đinđić) lényegesen többen gyűlölik, mint ahányan támogatják (l. Gyurcsány, MSZP, Magyarország) de megkerülhetetlen szereplői az éppen emiatt (is) impotens ellenzéknek. Csakúgy, mint a szombaton velük együtt vonuló a szélsőjobboldali Boško Obradović, aki szerint Szerbia egyik legfőbb problémája a homoszexuálisok pozitív diszkriminációja (értsd: a buzilobbi beférkőzött a kormányba és a szerb parasztok helyett hozzájuk kerül a pénz – Obradović még fizikailag is hasonlít Vona Gáborhoz, pártja pedig a szakadás előtt is és utáni Jobbik átlaga) Obradović a Dveri nevű (jelentése: ajtók) párt elnöke – 7 helyük van a skupštinában, de ez is elég ahhoz, hogy nélkülük se lehessen kormányt váltani. Hiszen, amikor úgynevezett szabad választásokon lehetne leváltani a SNS-t (Szerb Haladó Párt aka Aleksandar Vučić és manifesztációi), akkor a kormánnyal végtelenül elégedetlen ellenzékiek ahányan vannak, annyifelé szavaznak. Ennek oka egyrészt Vučić sikeres divide et impera politikájában, másrészt a többszörösen leszerepelt ellenzéki szereplők elutasítottságában keresendő, illetve a mindkettőt szétkürtölő és felerősítő kormánypárti lakájmédia propagandájában keresendő.

Az ellenzéki mozgalmakat ezért próbálják meg rendre színészekkel és sportemberekkel „eladni“.

Szombaton a főszónok Sergej Trifunović színész, illetve az említett kosárlabdaedző lett volna, de ő is lemondta, és a nagyszerű Mirjana Karanović színésznő is. Tüntetni tüntettek, de nem beszéltek. Tüntettek még: az a bizonyos párezer ember, aki nem kér Vučićból, de az ellenzékéből sem. Szerbia és a Balkán nagy része a politikai illúzióvesztésnek még a Kelet-Európában megszokottnál is előrehaladottabb állapotában van már évek óta, de nemcsak Európa perifériájára jellemző, hogy a lakosság közéletben jártasabbnak, politikailag aktívabbnak tekinthető része egyetlen politikai párttal sem szimpatizál. Sőt, éppenséggel a korrupt politikusokat és pártjaikat tartja felelősnek az állapotokért, amik ellen utcára vonul. „A pártok elárultak minket, nem képviselnek semmit a saját érdekeiken kívül”: ez az érzület nagyon is jellemző az EU magországaiban is. Mifelénk azzal van ez megfűszerezve, hogy a pocsék ellenzéknek köszönhetjük a pocsék kormányt. Emiatt szóltak az elmúlt évek országgyűlési-, illetve elnökválasztásai Európa-szerte arról, hogy ki ellen szavazunk, sosem arról, hogy kire.

Amíg ez így van, minden tüntetés hiábavaló, ez a jelenség ugyanis a kontraszelekció egy sajátos formája. Az ily módon „megválasztott” vezetők hajlamosak ugyanis politikájuk központi elemévé a másik oldal elutasítását tenni, hiszen jól tudják: hatalmukat ennek köszönhetik, nem saját programjuknak. Kelet-Európában és a Balkánon 1989, illetve Szerbiában 2000 óta is végignézhettük, ahogy a „választók” sorban kipróbálták az összes számottevő pártot, és mindegyikben lényegében ugyanazért csalódtak: korrupt, nem ért hozzá, arrogáns, hozzá sem nyúl a legégetőbb problémákhoz, vagy  ha igen, akkor csak ront a helyzeten, illetve belebukik. Az alkalmatlan és/vagy korrupt politikusok hibáiért sokan magát a demokráciát hibáztatják, de vannak, akik szerint demokrácia nincs is, vagy ha van is ez nem az. Nem érdektelen ezen vitázni,  sőt szorítkozhatunk arra is, hogy a felelőst ne a rendszerben, hanem csak egyik vagy másik pártban, vagy a párt egy-egy képviselőjében keresse. Csak amíg mi ezen vitatkozunk, írogatunk, egyet is értünk meg nem is, addig a rendszer egyre inkább visszafordíthatatlannak tűnő károkat okoz a társadalmainkban és az élőhelyünkben egyaránt.

Az elmúlt években számtalanszor vettem részt magam is tüntetéseken. Soha nem gondoltam, hogy értelme lenne, hogy ott vagyok, azon túlmenően, hogy ott kell lenni. Mert, noha nem ér(t)ünk el semmit, legalább ott voltunk. Nem hagytuk szó nélkül a jogtiprást, a jogfosztást, a gyűlöletkeltést, a pusztítást. Talán ez is számít majd valamit, akkor amikor már nem aktuálpolitikai kérdések helyett ez már ún. történelem lesz. E sorok írója szerint, ha morálisan számít is egy fikarcnyit, ez a fikarc nem nagyon fogja érdekelni azokat a generációkat, amelyeknek a problémái sokkal inkább a végletesen lezüllesztett politika és az általa élhetetlenné tett bolygó körül fognak forogni – nem azért, mert megjön addigra az eszük, hanem mert se választásuk nem lesz, se mindenkinek elegendő ivóvíz.

Sokszor olvasok hasonló hangvételű cikket, és minél inkább egyetértek, annál inkább zavar, hogy a probléma van csak felvezetve, megoldásnak híre-hamva sincs. A véleményemen kívül mással nem szolgálhatok, de akik eddig olvastak, azzal is beérik talán.

Rendszerváltozást a rendszer fenntartói ha akarnak sem tudnak csinálni – vagy ha igen, akkor az a rendszer semmivel sem lesz jobb a megelőzőnél. A rendszer eltartói, a társadalom  viszont ki tudja kényszeríteni a változást. Változás alatt nem azt értjük természetesen, hogy – teszem azt – Orbán visszavonja a rabszolgatörvényt, Macron a környezetadót (vagy mi a halált) a benzin árából, Vučić megígéri, hogy nem fognak maszkos elkövetők ellenzékieket véresre verni, vagy utcákat ledózerolni illegálisan, a globális felmelegítők pedig megígérik, hogy egy fél fokot visszavesznek. Rendszerszintű változás nélkül megette a fene az egészet.

Globális gazdaságban élünk, ha tetszik, ha nem. Nacionalizmusról szó sem lehet, ha tetszik, ha nem (szó éppen lehet, de ne azt figyeljék amit mond, hanem azt amit tesz). Kommunizmus, szocializmus – ezek (állítólag) ki lettek próbálva, és nem működtek. Ha ez, amit most próbálgatunk, liberális demokrácia – maradjunk annyiban, hogy túl sok választó van, aki szerint se nem  liberális, se nem demokrácia. Egyet pedig senki sem ért senkivel, csak abban, hogy ez így nem mehet tovább. A politika korrupt bűnözők, hataloméhes vagy hatalommániás szociopaták játszótere, ahol a normális gyerekeknek nincs keresnivalója. Esze ágában sincs politizálni annak, aki „normális”, mert esély sem látszik arra, hogy  tisztességes munkával oda lehessen kerülni, és ott tisztességes munkát lehessen végezni. Aki tisztességes azt kiterítik, meg azt is aki nem az. Szerbiában is, Magyarországon is (ha úgy tetszik, az Amerikai Egyesült Államokban is csak másképp) olyan a politikai struktúra épült ki a huszonegyedik századra, amelyben lehetetlen tisztességesen nyerni, és tisztességesen kormányozni pláne lehetetlen. Először tehát a struktúra megváltoztatását kell elérni. Ez nem egyszerű, hiszen mint fentebb megállapítottuk a struktúrát elutasítók mind másképp képzelik el a restrukturálást.

Az elégedetlen lakosság ha tenni akar, utcára vonul és követel. Követeli az elégedetlenség okozóitól, hogy változtassanak a politikájuk lényegén. Ez nem fog menni. Akik kormányon vannak, azért vannak ott, mert a szabályokat maguk felé hajlítva, azokat, vagy ellenfeleiket kijátszva, azok hátán, vagy a propaganda szócsővé silányított médiájukén odajutottak. Ők nem fognak változtatni, mert nem érdekük. Demonstrálni az ellenzéknek kell: az ellenzéki szavazók ne a kormánypártoktól követeljék, amit akarnak, hanem az ellenzéki pártoktól. Azoknak kell felmutatni, hogy az elégedetlen tömeg nagy, és egyre nő, és aki nem a tömeg követeléseit tűzi zászlójára, az ne számíthasson a szavazataikra.

Olyan ez, amilyen, de demokratikusabban működik, mint az előző rendszerek. Amikor tüntetni mennek, az emberek hitet tesznek a demokrácia mellett, különben nem tüntetésnek hanem forradalomnak hívnák – csak ahhoz többen kell lenni, meg nem árt egy-egy vezető sem. Ha valóban hiszünk abban, hogy demokrácia van (vagy lehet), és mi vagyunk  a többség, akkor ki lehet kényszeríteni a változást. A változás ellenzői ebben nem fognak segíteni – ellenkezőleg: minden erejükkel azon vannak, hogy ne érhessen célt semmilyen mozgalom, ami azt célozza, hogy valóban a többséget képviselje a kormányzat. A  többség egy dologban ért egyet: ez a rendszer nem jó. Nem várhatunk változást sem a fenntartóitól, sem attól, hogy megváltoztatjuk a fenntartókat – rendszert kell változtatni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem azon vitatkozunk, hogy ki mit tenne kormányon, hanem a tisztességes kormányzás lehetőségének megteremtésén. Ha az megvan, lehet egymásnak esni. Mivel senki nem bízik senkiben, transzparenciát kell követelni. A mai világban minden cég, minden kormány ezt követeli tőlünk, csak saját magától nem. Teljesen transzparens kormányzati működést, lehetőséget a szabályokat megszegő politikai vezetők azonnali eltávolítására! A politikus közszolga, márpedig bármilyen közszolgát kirúgnának a munkahelyéről a francba, ha úgy végezné a munkáját, mint a politikusok. Hogyhogy? Ja mert ők hozzák a szabályokat és bevédik magukat? Hát olyan szabályokat kell rájuk kell szabni, hogy végre a politikusé is megbecsült munka lehessen.

Mint a tanár, a mentő, a tűzoltó – milyen nehéz meló és milyen kevés pénzt kapnak érte szegények. Na valahogy így.